Jó napot!
Vágjunk bele! Elindítottam egy bologot egy céllal. „Gasztro”-blognak szánom, bár amit én a konyhában művelek, azt nem mindenki nevezné gasztronómiának. Van olyan, aki főzésnek sem nevezné, de én kiállok magamért, mert szeretek főzni, és egy valaki biztosan szereti a főztömet: én magam. A többi nem számít. Ennek ellenére, kedves olvasó, aki ide tévedtél, olvass bele pár bejegyzésbe, talán nem bánod meg.
Recepteket találsz ott, ételeket úgy elkészítve, ahogyan én ismerem, és szeretem. Semmi újat nem fogsz találni, egyszerű paraszt ételeket, amit nagyanyáink csináltak, vagy egy olyan receptet, amihez hasonlót egy filmben láttam, és megihletett, vagy anyámtól tanultam, vagy egy receptkönyvben láttam, vagy a szerencsétlen zacskós leves hátoldalára írva. Nem biztos, hogy jók, vagy finomak, de Te majd elkészíted, Te majd eldöntöd. Hozzá adhatsz, elvehetsz belőle, a saját ízlésedre formálhatod. Vagy nem. Nem szentírást fogok közzé tenni, amibe „vétek belenyúlni”. Csak kajákat, amik olcsók, drágák, egyszerűek, bonyolultak, időigényesek, fizikai munkát igényelnek (oh igen, barátocskám), és teszem ezt úgy ahogy az nekem tetszik, ahogy nekem ízlik.
Az alkotói szabadság szellemében fogok írni. Például lesz olyan recept, amit te biztosan máshogy ismersz, úgy jobbnak véled, ahogy te ismered, a te recepted biztos jobb, az az eredeti. Biztos így lesz. Nosza, írd le Te is, és ha úgy gondolom, elkészítem úgy és elmondom milyen lett. Vagy egyenesen hívj meg magadhoz, vendégelj meg a te recepteddel. De addig is vedd figyelembe, hogy én így ismerem, így vélem a legjobbnak, így a jó, így az eredeti. Elindítottam egy blogot egy céllal: saját magam szórakoztatására.
’hát hölgyeim, és uraim: Jó étvágyat!
Mindjárt az első bejegyzés a blog címadó ételéről fog szólni. A dödölle (ezen a néven) a Dunántúlon ismeretes nehéz burgonyás, lisztes, hagymás, zsíros, ám olcsó, laktató étel. Megfogadtam, hogy nem fogok a „mindenki hallott már az Éliás Tóbiás egy tál dödölle* kezdetű gyerekdalról” közhellyel…